Izland 2013 – fel a hegyekbe!
Videó az útról: ide klikkolj!
Képek: http://www.panoramio.com/user/4350353/tags/2013
Válogatás a képekből: itt
Előkészületek
2011-ben 3 társammal körbeutaztam az országot, letudva a
„kötelező” látnivalókat, megspékelve némi felföldi ízelítővel (úti beszámoló itt: http://izland2011.blogspot.com/). Sokat készültem arra az útra, alaposan
megterveztem mindent, és nem is ért csalódás. Legjobban a felföld tetszett, a
monumentális hegyek, völgyek, vízesések, a kietlen, elhagyatott tájak, no meg
ahol a lehető legkevesebb turistával kellett ezeken „osztozkodni”. Tudtam, hogy ha visszatérek, nagyobb
hangsúlyt kapnak ezek a helyek, és nem érdemes még egyszer körbeutazni az
országot, hasznosabb egy részre jobban összpontosítani. Ez az országrész a déli
felföld lett, leegyszerűsítve Landmannalaugar és kb. 100km-es környéke. Mivel
most 4 teljesen új(onc) útitársat szerveztem be, az útba eső kötelező
látnivalókat meg „kellett” nézni, persze ezt egy csöppet sem bántam. Szóval
körút helyett csillagtúrák, két bázissal, 5 éjszaka Hella-ban, 3 éjszaka
Kirkjubaejarklaustur közelében. Az autóvezetés édes terhe most rám hárult,
illetve figyelembe véve a bejárni kívánt utak minőségét, egy combosabb
járgányt, egy saccra 12 éves, emelt kasztnis Land Cruiser-t béreltünk.
Július 16-17. Jé, itt még a nap is süt?
Tracklog: http://www.everytrail.com/view_trip.php?trip_id=2252979
Berlini átszállással július 16-án éjfél előtt érkeztünk meg, a repülőtéren átvettük az autót, konstatáltuk a rossz időt, és egyből az első szálláshelyre igyekeztünk, ami csak kb. 10 km-re volt. Másnap reggel gyorsan összekaptuk magunkat és meglepő módon kellemes napsütésben útnak indultunk. Bejártuk a Reykjanes félszigetet, lépten-nyomon vulkáni jelenségekkel találkoztunk. Megnéztük a Gunnuhver és a Seltun geotermikus területeket, a Reykjanesviti világítótornyot és tengerparti sziklákat, majd a Kleifarvatn tavat. Éjfekete lávamezők és zöld mohák mellett haladtunk el. A főváros felé útba ejtettünk egy igazi „csemegét” egy halszárító telepet, ami igen érdekes volt, már ha az ember túlteszi magát az orrfacsaró bűzön és a több milliárd légyen, akik persze nem tévedhetnek. Letudtuk a kötelező vásárlást a Bónusban, majd következett Reykjavik. Bevallom őszintén, nem ez a kedvenc városom és nem is tartom kiemelkedő izlandi látnivalónak a várost… A Hallgrimskirkja templom egyedi, különleges a jellegzetes északi stílusjegyek és a minimál berendezés alapján, a Laugavegur bevásárló utcát érdemes végigjárni, de kb. ennyi. Nem maradt bennem hiányérzet. Inkább gyorsan továbbhaladtunk és a Nesjavellir-ben található, Izland legnagyobb geotermikus erőműve felé. Innen egészen Rekjavik-ig szálíltják az elektromos áramot és a meleg vizet, ez utóbbit impozáns csövek jelzik a 435-ös út mentén. Mivel a Thingvellir nemzeti parkot sem tartom kiemelkedő látnivalónak, inkább csak a történelmi jellege miatt mennek oda sokan, a Thingvallavatn-t délről kerültük meg, majd a környék egyik legjobban rejtett titkát, a Bruarfoss vízesést néztük meg. Ezért alaposan meg kellett küzdeni, mert egyrészt nincs kitáblázva, másrészt egy üdülőterületen kell áthaladni, össze-vissza utakkal, harmadrészt az előző napok esőzései miatt sárban, lápos területen kellett gyalogolni. Persze akkor még nem a bakancs volt rajtam, így többször vissza akartam fordulni, de szerencsénkre egy velük együtt haladó izlandi család segített, hogy legalább megtaláljuk a vízesést… ami nagyon szép volt, csak addigra már cuppogott a cipőm, így az autóhoz visszatérve felvettem a bakancsot. Óriási szerencsénkre mire a Geysir-hez értünk, tökéletes idő lett, sütött a nap, de voltak jellegzetes izlandi felhők is, tényleg gyönyörű volt ilyen fényviszonyok mellett látni ezt a természeti csodát. Jókat elszórakoztam a feltörő vízsugár videózásával, fényképezésével. A csak pár kilométerre található Gullfoss, Izland leghíresebb vízesése is nagyon tetszett a szikrázó napsütésben, szivárvánnyal. A nap végére még elmentünk a Kerid krátertóhoz, sötétkék vize és színes oldala mellett idén már arról is híres, hogy csak belépővel lehet megnézni, de este 8-kor, mire odaértünk, már zárva volt a „pénztár”, így sajnos nem tudtunk kinek fizetni… Már majdnem 9 volt, mire megérkeztünk Hella-ba, Nonni bácsihoz, akiről majd később fogok mesélni.
Az első nap képei slideshow-ban (jobbra-balra nyilakkal lehet lépkedni): itt
Berlini átszállással július 16-án éjfél előtt érkeztünk meg, a repülőtéren átvettük az autót, konstatáltuk a rossz időt, és egyből az első szálláshelyre igyekeztünk, ami csak kb. 10 km-re volt. Másnap reggel gyorsan összekaptuk magunkat és meglepő módon kellemes napsütésben útnak indultunk. Bejártuk a Reykjanes félszigetet, lépten-nyomon vulkáni jelenségekkel találkoztunk. Megnéztük a Gunnuhver és a Seltun geotermikus területeket, a Reykjanesviti világítótornyot és tengerparti sziklákat, majd a Kleifarvatn tavat. Éjfekete lávamezők és zöld mohák mellett haladtunk el. A főváros felé útba ejtettünk egy igazi „csemegét” egy halszárító telepet, ami igen érdekes volt, már ha az ember túlteszi magát az orrfacsaró bűzön és a több milliárd légyen, akik persze nem tévedhetnek. Letudtuk a kötelező vásárlást a Bónusban, majd következett Reykjavik. Bevallom őszintén, nem ez a kedvenc városom és nem is tartom kiemelkedő izlandi látnivalónak a várost… A Hallgrimskirkja templom egyedi, különleges a jellegzetes északi stílusjegyek és a minimál berendezés alapján, a Laugavegur bevásárló utcát érdemes végigjárni, de kb. ennyi. Nem maradt bennem hiányérzet. Inkább gyorsan továbbhaladtunk és a Nesjavellir-ben található, Izland legnagyobb geotermikus erőműve felé. Innen egészen Rekjavik-ig szálíltják az elektromos áramot és a meleg vizet, ez utóbbit impozáns csövek jelzik a 435-ös út mentén. Mivel a Thingvellir nemzeti parkot sem tartom kiemelkedő látnivalónak, inkább csak a történelmi jellege miatt mennek oda sokan, a Thingvallavatn-t délről kerültük meg, majd a környék egyik legjobban rejtett titkát, a Bruarfoss vízesést néztük meg. Ezért alaposan meg kellett küzdeni, mert egyrészt nincs kitáblázva, másrészt egy üdülőterületen kell áthaladni, össze-vissza utakkal, harmadrészt az előző napok esőzései miatt sárban, lápos területen kellett gyalogolni. Persze akkor még nem a bakancs volt rajtam, így többször vissza akartam fordulni, de szerencsénkre egy velük együtt haladó izlandi család segített, hogy legalább megtaláljuk a vízesést… ami nagyon szép volt, csak addigra már cuppogott a cipőm, így az autóhoz visszatérve felvettem a bakancsot. Óriási szerencsénkre mire a Geysir-hez értünk, tökéletes idő lett, sütött a nap, de voltak jellegzetes izlandi felhők is, tényleg gyönyörű volt ilyen fényviszonyok mellett látni ezt a természeti csodát. Jókat elszórakoztam a feltörő vízsugár videózásával, fényképezésével. A csak pár kilométerre található Gullfoss, Izland leghíresebb vízesése is nagyon tetszett a szikrázó napsütésben, szivárvánnyal. A nap végére még elmentünk a Kerid krátertóhoz, sötétkék vize és színes oldala mellett idén már arról is híres, hogy csak belépővel lehet megnézni, de este 8-kor, mire odaértünk, már zárva volt a „pénztár”, így sajnos nem tudtunk kinek fizetni… Már majdnem 9 volt, mire megérkeztünk Hella-ba, Nonni bácsihoz, akiről majd később fogok mesélni.
Az első nap képei slideshow-ban (jobbra-balra nyilakkal lehet lépkedni): itt
Július 18. Ízelítő a felföldből és az igazi izlandi időjárásból
Tracklog: http://www.everytrail.com/view_trip.php?trip_id=2252996
A következő napok útitervét mindig az aktuális (várható) időjárás alapján próbáltam összeállítani. Persze esőben, ködben semmi sem az igazi, de azért lehet okosan alakítani a dolgokat. Mivel erre a napra esős időt mondtak, az ország belseje, észak felé vettük az irányt. Az időjárásról majd írok külön, valami ráció volt az elképzelésemben, de az eső az eső. Azért így is rendben volt a nap, a Bruarhlod kanyonig meg sem álltunk, ott megcsodáltuk a szép sziklákat és a Hvita folyó világos vízét. Arra a 15 percre pont nem esett, de addig is csak inkább permet volt. Továbbhaladtunk a 35-ös úton, ami hamarosan átváltott földúttá, ez már kéremszépen a felföld, a Kjölur út. Elég tempósan lehetett haladni, az eső hol szemerkélt, hol nem, ez így volt hangulatos. De örültem, amikor elérkeztünk a Kerlingarfjöll leágazáshoz, végre kicsit változatosabb lett a terep és felkaptattunk egészen 1000 m magasságig, pont a felhőhatárig. Nagyon erősen fújt a szél, miközben lesétáltunk a völgybe, ahol számtalan forró vizű, füstölgő patak, a legváltozatosabb színű kavicsok, sziklák, hegyek fogadtak minket, egy igazi izlandi vidék ez. A hangulatát sajnos nem lehet fotókkal visszaadni, legalábbis nekem nem sikerült. Visszatérve a Kjölur úthoz még továbbhaladtunk északra, a Hveravellir-hez, ami hasonló geotermikus terület, mint amiket előző nap láttunk, megspékelve egy félig természetes, félig mesterséges medencével, ahová befolyik a meleg patakok vize és lehet pancsolni. Öltöző vagy egyéb szükséges facilitás nincs, de az izlandiak amúgy sem szégyellősek, hát a turisták se legyenek azok. Elindultunk vissza, a civilizáció felé, de tettünk még egy kitérőt a Hvitarvatn gleccsertóhoz, itt már kifejezetten esett az eső, így csak az első, Svartá nevű folyón való áthajtás nyújtott extrát, aztán már csak döcögés a Kjölur-on, majd még úgy 100 km Hella-ig, a szálláshelyre.
A következő napok útitervét mindig az aktuális (várható) időjárás alapján próbáltam összeállítani. Persze esőben, ködben semmi sem az igazi, de azért lehet okosan alakítani a dolgokat. Mivel erre a napra esős időt mondtak, az ország belseje, észak felé vettük az irányt. Az időjárásról majd írok külön, valami ráció volt az elképzelésemben, de az eső az eső. Azért így is rendben volt a nap, a Bruarhlod kanyonig meg sem álltunk, ott megcsodáltuk a szép sziklákat és a Hvita folyó világos vízét. Arra a 15 percre pont nem esett, de addig is csak inkább permet volt. Továbbhaladtunk a 35-ös úton, ami hamarosan átváltott földúttá, ez már kéremszépen a felföld, a Kjölur út. Elég tempósan lehetett haladni, az eső hol szemerkélt, hol nem, ez így volt hangulatos. De örültem, amikor elérkeztünk a Kerlingarfjöll leágazáshoz, végre kicsit változatosabb lett a terep és felkaptattunk egészen 1000 m magasságig, pont a felhőhatárig. Nagyon erősen fújt a szél, miközben lesétáltunk a völgybe, ahol számtalan forró vizű, füstölgő patak, a legváltozatosabb színű kavicsok, sziklák, hegyek fogadtak minket, egy igazi izlandi vidék ez. A hangulatát sajnos nem lehet fotókkal visszaadni, legalábbis nekem nem sikerült. Visszatérve a Kjölur úthoz még továbbhaladtunk északra, a Hveravellir-hez, ami hasonló geotermikus terület, mint amiket előző nap láttunk, megspékelve egy félig természetes, félig mesterséges medencével, ahová befolyik a meleg patakok vize és lehet pancsolni. Öltöző vagy egyéb szükséges facilitás nincs, de az izlandiak amúgy sem szégyellősek, hát a turisták se legyenek azok. Elindultunk vissza, a civilizáció felé, de tettünk még egy kitérőt a Hvitarvatn gleccsertóhoz, itt már kifejezetten esett az eső, így csak az első, Svartá nevű folyón való áthajtás nyújtott extrát, aztán már csak döcögés a Kjölur-on, majd még úgy 100 km Hella-ig, a szálláshelyre.
Július 19. Egy igazán változatos nap
Tracklog: http://www.everytrail.com/view_trip.php?trip_id=2253056
Maradt a borús idő sajnos, de hát valahová menni kell, ötleteim azért voltak. Elindultunk megint észak felé, megnéztük a sziámi iker Hjalparfoss vízesés, a skanzen jellegű Thjodveldisbaerinn-t (ide pedig túl korán érkeztünk, azért nem tudtunk sajnos fizetni a belépésért), a gyönyörű fekvésű, Gjain völgyet, számtalan patakkal, vízeséssel és a Haifoss-t… amiből a köd miatt már semmit sem láttunk, így a két évvel ezelőtti emlékeimre kellett hagyatkozni, amikor szép napsütésben láthattam Izland második legmagasabb vízesését. Vissza, dél felé a 26-os úton nagyon hangulatos volt, ahogy nyílegyenesen haladtunk, két oldalt szép lila növények nőttek, kelet felé pedig elképesztően egyedi, furcsa dombokat láttunk. Visszatértünk az 1-es úthoz, majd következett egy igazi finom falat, Thorsmork. A lakott helyekhez való legközelebbi lehetőség, ahol alaposan el lehet akadni egy folyóban… vagy a sárban. Nekem ez utóbbi sikerült. Letértünk a 249-es útra, ami hamar igen rögös terepre váltott, megkezdődött a folyókon való átkelés, az első pár még könnyű volt, vagy legalábbis annak tűnt, de nekem sikerült egyet elszúrnom, és ahelyett hogy simán átkeljek a 20-30cm-es vízen, egy olyan kis szigetecske felé vettem az irányt, ahol nem láttam, de nagyon süppedős volt a talaj, és bele is ragadtunk. Se előre, se hátra. A többiek kiszálltak, mind a 4 kerék kb. 25 cm mélyen elmerült a felázott földben. Kicsit noszogatták elölről a járgányt, benyomtam a felezőt, így ki tudtam végre tolatni. Első tanulság: a víz mélysége mellet ugyanolyan fontos a talaj milyensége. A második tanulságra még 2 napot várnom kellett. Haladtunk tovább Thorsmork felé, voltak szélesebb, 15-20 m körüli folyók, amiken átkeltünk, néhol már nem igazán egyezett a GPS által mutatott és a ténylegesen járható út, majd Gigjökull felé letértünk. Ez már bőven az Eyjafjallajökull vidéke, ahol a 2010-es kitörést követően jelentősen megváltozott a táj, gleccserek leszakadtak, tavak eltűntek. Nagyon rögös volt az út és elérkeztünk egy sebes folyású folyóhoz, amit az előző elakadás után nem akartam megkockáztatni, így inkább a „mainstream” F249-en haladtunk tovább. Tudtam, hogy a Krossá folyón semmiképp nem akarok áthajtani, túl sok videót láttam a folyóban elakadt terepjárókról, buszokról a youtube-on. De így is volt még pár folyó(ág), köztük az utolsó bár nem volt széles, de nagyon gyors folyású, ezekhez már mindig betoltam a felezőt, és sikeresen átkeltünk. Aztán a Krossá használaton kívüli ágának medrében hagytuk az autót, több kisebb patakon átugráltunk, volt, ahol centire ki volt mérve, épphogy nem a vízbe pottyantunk le, végül egy gyaloghídon keltünk át a Krossá fő ágán, majd a hegyoldalban elsasszéztunk Thorsmork egyik turistaházához, Langidalurhoz, ahonnan az ösvény indult a Valahnukur hegy felé (tracklog a túráról: http://hu.wikiloc.com/wikiloc/spatialArtifacts.do?event=setCurrentSpatialArtifact&id=5131377) Érdekes módon mind a Krossá, mind a Markarfljot meglehetősen alacsony vízállású volt, így nem volt annyira látványos a kilátás a hegyről a völgyben ezer ágra szétterülő folyók felé, de így is nagyon impozáns volt, ahogy mi az erdős oldalon álltunk, a folyó túloldalán pedig a zord hegyoldalak és gleccserek meredeztek. Megint visszatértünk az 1-es útra, ugyanazokon a vizeken átkeltünk, mint odafelé, most már rutinosabban, nem is volt semmi baj. A napnak még távolról sem volt vége, két vízesés következett, a Seljalandsfoss, ami nem túl bővizű, de magas, és be lehet mászni mögé, ahonnan persze az állandó permet miatt elég nehéz épkézláb képet készíteni, és a Skogafoss-t, ami lényegesen monumentálisabb a kb. 60m-es zuhataggal, és az oldalában található érdekes alakzatú sziklával. Még ez sem volt elég, elmentünk egy, a 70-es években lezuhant amerikai repülő roncsához, amihez az útról letérve kb. 5 km-t kellett hajtani a tenger felé kavicsos-homokos úton, igazából út nem is létezik itt, de keréknyomok egyértelműen jelezték, hogy mások is jártak erre. Méltó lezárása egy újabb hosszú napnak.
A harmadik nap képei slideshow-ban (jobbra-balra nyilakkal lehet lépkedni): itt
Maradt a borús idő sajnos, de hát valahová menni kell, ötleteim azért voltak. Elindultunk megint észak felé, megnéztük a sziámi iker Hjalparfoss vízesés, a skanzen jellegű Thjodveldisbaerinn-t (ide pedig túl korán érkeztünk, azért nem tudtunk sajnos fizetni a belépésért), a gyönyörű fekvésű, Gjain völgyet, számtalan patakkal, vízeséssel és a Haifoss-t… amiből a köd miatt már semmit sem láttunk, így a két évvel ezelőtti emlékeimre kellett hagyatkozni, amikor szép napsütésben láthattam Izland második legmagasabb vízesését. Vissza, dél felé a 26-os úton nagyon hangulatos volt, ahogy nyílegyenesen haladtunk, két oldalt szép lila növények nőttek, kelet felé pedig elképesztően egyedi, furcsa dombokat láttunk. Visszatértünk az 1-es úthoz, majd következett egy igazi finom falat, Thorsmork. A lakott helyekhez való legközelebbi lehetőség, ahol alaposan el lehet akadni egy folyóban… vagy a sárban. Nekem ez utóbbi sikerült. Letértünk a 249-es útra, ami hamar igen rögös terepre váltott, megkezdődött a folyókon való átkelés, az első pár még könnyű volt, vagy legalábbis annak tűnt, de nekem sikerült egyet elszúrnom, és ahelyett hogy simán átkeljek a 20-30cm-es vízen, egy olyan kis szigetecske felé vettem az irányt, ahol nem láttam, de nagyon süppedős volt a talaj, és bele is ragadtunk. Se előre, se hátra. A többiek kiszálltak, mind a 4 kerék kb. 25 cm mélyen elmerült a felázott földben. Kicsit noszogatták elölről a járgányt, benyomtam a felezőt, így ki tudtam végre tolatni. Első tanulság: a víz mélysége mellet ugyanolyan fontos a talaj milyensége. A második tanulságra még 2 napot várnom kellett. Haladtunk tovább Thorsmork felé, voltak szélesebb, 15-20 m körüli folyók, amiken átkeltünk, néhol már nem igazán egyezett a GPS által mutatott és a ténylegesen járható út, majd Gigjökull felé letértünk. Ez már bőven az Eyjafjallajökull vidéke, ahol a 2010-es kitörést követően jelentősen megváltozott a táj, gleccserek leszakadtak, tavak eltűntek. Nagyon rögös volt az út és elérkeztünk egy sebes folyású folyóhoz, amit az előző elakadás után nem akartam megkockáztatni, így inkább a „mainstream” F249-en haladtunk tovább. Tudtam, hogy a Krossá folyón semmiképp nem akarok áthajtani, túl sok videót láttam a folyóban elakadt terepjárókról, buszokról a youtube-on. De így is volt még pár folyó(ág), köztük az utolsó bár nem volt széles, de nagyon gyors folyású, ezekhez már mindig betoltam a felezőt, és sikeresen átkeltünk. Aztán a Krossá használaton kívüli ágának medrében hagytuk az autót, több kisebb patakon átugráltunk, volt, ahol centire ki volt mérve, épphogy nem a vízbe pottyantunk le, végül egy gyaloghídon keltünk át a Krossá fő ágán, majd a hegyoldalban elsasszéztunk Thorsmork egyik turistaházához, Langidalurhoz, ahonnan az ösvény indult a Valahnukur hegy felé (tracklog a túráról: http://hu.wikiloc.com/wikiloc/spatialArtifacts.do?event=setCurrentSpatialArtifact&id=5131377) Érdekes módon mind a Krossá, mind a Markarfljot meglehetősen alacsony vízállású volt, így nem volt annyira látványos a kilátás a hegyről a völgyben ezer ágra szétterülő folyók felé, de így is nagyon impozáns volt, ahogy mi az erdős oldalon álltunk, a folyó túloldalán pedig a zord hegyoldalak és gleccserek meredeztek. Megint visszatértünk az 1-es útra, ugyanazokon a vizeken átkeltünk, mint odafelé, most már rutinosabban, nem is volt semmi baj. A napnak még távolról sem volt vége, két vízesés következett, a Seljalandsfoss, ami nem túl bővizű, de magas, és be lehet mászni mögé, ahonnan persze az állandó permet miatt elég nehéz épkézláb képet készíteni, és a Skogafoss-t, ami lényegesen monumentálisabb a kb. 60m-es zuhataggal, és az oldalában található érdekes alakzatú sziklával. Még ez sem volt elég, elmentünk egy, a 70-es években lezuhant amerikai repülő roncsához, amihez az útról letérve kb. 5 km-t kellett hajtani a tenger felé kavicsos-homokos úton, igazából út nem is létezik itt, de keréknyomok egyértelműen jelezték, hogy mások is jártak erre. Méltó lezárása egy újabb hosszú napnak.
A harmadik nap képei slideshow-ban (jobbra-balra nyilakkal lehet lépkedni): itt
Július 20. A déli felföld két gyöngyszeme
Tracklog: http://www.everytrail.com/view_trip.php?trip_id=2256397
Ideje a lecsóba csapni, gondoltam, irány tehát Eldgja és Landmannalaugar. 2 éve már jártam erre, nagyon szép időben, most fordított sorrendben néztük meg a déli felföld két gyöngyszemét. Először is egy hosszabb autókázás várt ránk az 1-es úton, Vik-en keresztül, majd ráhajtottunk az F208-as útra, amin a következő napokban is többször utaztunk. 11 előtt megérkeztünk Eldgja-hoz, aminek jelentése tűzkanyon, találó módon, hiszen 934-ben itt megnyílt a föld és egy több 10 km hosszú repedésen keresztül tört fel a láva. Nem szerettem volna akkor ott lenni. A terv az volt, hogy végigmegyünk a völgyben, ez bő 5 km, majd a végén felmászunk, hogy hosszában rálássunk az egész völgyre, majd a keleti oldalon visszasétálunk, és útközben leereszkedünk. Szóval elindultunk, megnéztük az Ofaerufoss kétlépcsős vízesést, fel is másztunk az oldalába, megláttuk a másik oldalon a kis ösvényt, ahol majd le lehet ereszkedni a völgybe, majd tovább sétáltunk. Itt már csak birkákkal találkoztunk, emberrel nem. És sajnos legyekkel is, elég sok volt, ilyen kis apró, arcba repülő fajták. Nehéz szavakban leírni az Eldgja monumentalitását, de mondjuk beszédes, hogy a hegy oldalából óriási sziklák simán legurulnak a völgybe, persze nem napi szinten, de az elmúlt években legurult pár tonnás apróságok saját névtáblát kaptak, „születési dátumukkal”. Ahogy haladtunk előre, úgy tűnt egyre távolabbinak a völgy vége, és a felhők is kezdtek leereszkedni, így nem másztunk ki a völgy oldalba, hanem ugyanazon az úton visszamentünk az autóhoz. Ez így egy jó 3 órás séta volt (tracklog: http://hu.wikiloc.com/wikiloc/spatialArtifacts.do?event=setCurrentSpatialArtifact&id=5131379). Visszafelé érdekes módon már nem voltak legyek. Tovább haladtunk Landmannalaugar felé az F208-as úton, ez talán a felföld egyik legszebb útszakasza, patakokkal, hegyekkel, völgyekkel, és színes hegyekkel. Sajnos borult idő volt, a felhőhatárt alulról súroltuk, de így is szép volt. Landmannalaugar-hoz érkezve szerencsére tisztult az idő és izlandi viszonyok között ideális körülmények (gyenge napsütés, erős szél, felhők a távolban) kezdtük megmászni a Blahnukur-t, a kék hegyet (tracklog: http://hu.wikiloc.com/wikiloc/spatialArtifacts.do?event=setCurrentSpatialArtifact&id=5131384). Innen nyílik a legszebb kilátás a környékre, a riolit hegyekre, a völgyekre, meleg vizű patakokra, óriási lávamezőkre. Olyan 850m magasságban húzódott a felhőhatár, így nem másztuk meg a 943m magas hegyet, semmi értelme nem lett volna, inkább megnéztük, hogyan pancsolnak a szabadtéri meleg vizű fürdőben a turisták és hogyan szenvednek az átöltözéssel. Az aznapi utolsó látnivaló a közeli Ljotipollur krátertó volt, melynek jelentése”ronda pocsolya”, szerintem annál azért lényegesen szebb, de előbb egy nagyon hepehupás úton kellett felkapaszkodnunk, ami aztán a következő napokban kvázi sztenderd útminőséggé vált, de erről majd később. Szóval a krátertó, orkán erejű szél fújt, de így is tetszett a mélyvörös színezetű sziklafal. Innen már csak a felföldi viszonylatban sztráda minőségű F225-es úton kellett végighaladnunk, ismét szép napsütésben csodálhattuk meg a vulkáni aktivitás nyomait ezer formában magán viselő tájat.
A negyedik nap képei slideshow-ban (jobbra-balra nyilakkal lehet lépkedni): itt
Ideje a lecsóba csapni, gondoltam, irány tehát Eldgja és Landmannalaugar. 2 éve már jártam erre, nagyon szép időben, most fordított sorrendben néztük meg a déli felföld két gyöngyszemét. Először is egy hosszabb autókázás várt ránk az 1-es úton, Vik-en keresztül, majd ráhajtottunk az F208-as útra, amin a következő napokban is többször utaztunk. 11 előtt megérkeztünk Eldgja-hoz, aminek jelentése tűzkanyon, találó módon, hiszen 934-ben itt megnyílt a föld és egy több 10 km hosszú repedésen keresztül tört fel a láva. Nem szerettem volna akkor ott lenni. A terv az volt, hogy végigmegyünk a völgyben, ez bő 5 km, majd a végén felmászunk, hogy hosszában rálássunk az egész völgyre, majd a keleti oldalon visszasétálunk, és útközben leereszkedünk. Szóval elindultunk, megnéztük az Ofaerufoss kétlépcsős vízesést, fel is másztunk az oldalába, megláttuk a másik oldalon a kis ösvényt, ahol majd le lehet ereszkedni a völgybe, majd tovább sétáltunk. Itt már csak birkákkal találkoztunk, emberrel nem. És sajnos legyekkel is, elég sok volt, ilyen kis apró, arcba repülő fajták. Nehéz szavakban leírni az Eldgja monumentalitását, de mondjuk beszédes, hogy a hegy oldalából óriási sziklák simán legurulnak a völgybe, persze nem napi szinten, de az elmúlt években legurult pár tonnás apróságok saját névtáblát kaptak, „születési dátumukkal”. Ahogy haladtunk előre, úgy tűnt egyre távolabbinak a völgy vége, és a felhők is kezdtek leereszkedni, így nem másztunk ki a völgy oldalba, hanem ugyanazon az úton visszamentünk az autóhoz. Ez így egy jó 3 órás séta volt (tracklog: http://hu.wikiloc.com/wikiloc/spatialArtifacts.do?event=setCurrentSpatialArtifact&id=5131379). Visszafelé érdekes módon már nem voltak legyek. Tovább haladtunk Landmannalaugar felé az F208-as úton, ez talán a felföld egyik legszebb útszakasza, patakokkal, hegyekkel, völgyekkel, és színes hegyekkel. Sajnos borult idő volt, a felhőhatárt alulról súroltuk, de így is szép volt. Landmannalaugar-hoz érkezve szerencsére tisztult az idő és izlandi viszonyok között ideális körülmények (gyenge napsütés, erős szél, felhők a távolban) kezdtük megmászni a Blahnukur-t, a kék hegyet (tracklog: http://hu.wikiloc.com/wikiloc/spatialArtifacts.do?event=setCurrentSpatialArtifact&id=5131384). Innen nyílik a legszebb kilátás a környékre, a riolit hegyekre, a völgyekre, meleg vizű patakokra, óriási lávamezőkre. Olyan 850m magasságban húzódott a felhőhatár, így nem másztuk meg a 943m magas hegyet, semmi értelme nem lett volna, inkább megnéztük, hogyan pancsolnak a szabadtéri meleg vizű fürdőben a turisták és hogyan szenvednek az átöltözéssel. Az aznapi utolsó látnivaló a közeli Ljotipollur krátertó volt, melynek jelentése”ronda pocsolya”, szerintem annál azért lényegesen szebb, de előbb egy nagyon hepehupás úton kellett felkapaszkodnunk, ami aztán a következő napokban kvázi sztenderd útminőséggé vált, de erről majd később. Szóval a krátertó, orkán erejű szél fújt, de így is tetszett a mélyvörös színezetű sziklafal. Innen már csak a felföldi viszonylatban sztráda minőségű F225-es úton kellett végighaladnunk, ismét szép napsütésben csodálhattuk meg a vulkáni aktivitás nyomait ezer formában magán viselő tájat.
A negyedik nap képei slideshow-ban (jobbra-balra nyilakkal lehet lépkedni): itt
Július 21. Egy nyilvánvalóan külföldi esete
Tracklog: http://www.everytrail.com/view_trip.php?trip_id=2256408
Folytassuk a felföldi kalandozást, gondoltam, így csupa F betűből állt a program, az F210, F261, F232 számú felföldi utakat jártuk be. Először a Keldur nevű farmocskát ejtettük útba, egy kisebb templommal, régi faházakkal. Mondanom sem kell, megint a 10 órás nyitás előtt érkeztünk meg, így nem tudtunk kinek fizetni, csak bemenni. Az F210-es út eleinte meglehetősen egyhangú, unalmas volt, két elrepülő libát leszámítva. Megálltunk a Laufavatn tónál, itt még borult volt az idő és csak egy, a tó partján kempingező autót láttunk. Továbbhaladva, egy szakaszon kb. 100 m-en keresztül a patak medrében vezetett az út, könnyen végig lehetett rajta haladni, de azért mégis izgalmas volt. Hamarosan következett az első nagy megmérettetés, a Markarfljot folyón való áthajtás. 4-5 ágra oszlik a vize, és bár olvastam 80 cm körüli vízállásról, most biztosan nem volt annyi, legalábbis ahol mi keltünk át, ott nem, némi tervezés után (jól jött, hogy előtte egy kisebb magaslatról pont rá lehet látni a deltás részre) probléma nélkül áthajtottunk. Megnéztük az Alftavatn tavat és a partján található túraházat, ami ugyebár a Laugavegur túra harmadik állomása. A következő jelentős megmérettetés a Hvanngil menedékház utáni Kaldaklofskvisl folyón való átkelés volt, itt egy gyaloghíd is található az út mellett. A többiek kiszálltak, hogy páholyból nézzék, ahogy áthajtok, meg persze videózzanak. Tudtam, hogy ez a víz nem csak relatíve mély, hanem a mederben nagyobb kövek is vannak, tehát egyenetlen az út, amiből persze a víz miatt semmit sem lát a vezető. Szóval volt bennem némi para, nagyon nem szerettem volna a félúton lefulladni. Benyomtam a felezőt és kb. 5 km/h sebességgel, azaz gyalogtempóban átvezettem, az autó keményen rázott. A túlparton megálltam, odaért mellém egy utánam átkelő helybéli egy, a miénkéhez hasonló méretű terepjáróval, láttam, hogy nagyon néz rám, odamentem hozzá, és ezt mondta (sosem fogom elfelejteni): „You are obviously a foreigner” – tehát nyilvánvalóan külföldi vagyok, és ezt nyilvánvalóan a vezetési stílusomból szűrte le. Elmagyarázta, hogy kb. harmad ilyen tempóval kellett volna átkelni, akkor nem ráz az autó, továbbá nem veri fel a vizet, tehát kevesebb víz éri a motort. A többiek felvették videóra az ő átkelését is, és valóban, ő kb. 1-2 km/h-val kelt át, és higgyük el neki, úgy kell csinálni. A következő úti cél a Markarfljot folyó kanyonja volt, hosszas kutakodásom szerint keleti és nyugati irányból is meg lehet közelíteni, először a közelebbi, keleti kilátópontot vettük célba, megkerülve az egészen elképesztő látványt nyújtó Hattafell hegyet. Végül a folyó partját nem találtuk meg, az út látványosan véget ért a semmiben, innen még kb. 1 km-t kellett volna vélhetően gyalogolni, de a környék az totálisan nem evilági volt a szürke-fekete köves talajjal és az élénkzöld dombokkal-hegyekkel, amihez az ideális fényviszonyok is rengeteget hozzáadtak. Szóval beértük a „kommerszebb” nyugati kilátóponttal, amit könnyen meg lehetett közelíteni, és gyönyörű napsütésben megnéztük a kb. 100m mély kanyont. Innen visszafordultunk egészen az említett folyóig, ahol külföldinek bizonyultam, de nem keltünk át megint, hanem az F210-en mentünk tovább kelet felé. Óriási, panel szerű kőtáblák jelentették az utat, amiket nem az izlandi útépítők, hanem természetanya helyezett el. Következett az egész útunk egyik legfantasztikusabb látványa. Ahogy az út egyre jobban megközelítette a Myrdalsjokull gleccsert, a távolban valami kavargó-füstölgő felhőt láttunk, közvetlenül az út felett. Elsőre azt gondoltam, egy kisebb homokvihar, de kiderült, hogy az óriási gleccsermező jege párolog, aminek „felhője” beterítette az egész környéket. A gyönyörű Maelifell hegy teteje felhőbe burkolózott, de izgatottan vártam, hogy elérjük azt a területet, ahol a gleccser olvadékvize több száz méteren keresztül szétterül és az utat csak helyenként leszúrt sárga oszlopok jelzik. Mivel érkezésünk előtt nem sokkal ért véget a téli időjárás, még nem volt túl sok víz, de így is fantasztikus élmény volt, ahogy az autó a sekély vizeken átkelt. A híresen kiszámíthatatlan és általában kellemetlenül mély Holmsa folyót el akartam kerülni, így az F232-es úton haladtunk tovább, itt kezdett erősen felhős idő lenni és az út menti táj sem nyűgözött le már annyira, a korábbiakat követően. Itt még egy izgalmas, vagy inkább látványos folyón átkelés volt, ahol közvetlenül az út alatt egy vízesésben folytatódott a folyó. Mivel még csak 4 óra volt, mire visszaértünk az 1-es útra, a szálláshelyünk felé haladva beiktattam 1-2 látnivalót, pl, a Hjörleifshöfdi sziklát és barlangját a tengerparton, valamint a közkedvelt Reynisfjara tengerpartot, ahol sajnos rengeteg turista volt, így nem igazán lehetett épkézláb képet készíteni a bazalt oszlopokról. Kimentünk a híres Dyrholaey sziklához is, megint lejjebb ereszkedtek a felhők, így a közeli világítótoronyhoz fel sem mentünk, és így lundákat sem láttunk.
Az ötödik nap képei slideshow-ban (jobbra-balra nyilakkal lehet lépkedni): itt
Folytassuk a felföldi kalandozást, gondoltam, így csupa F betűből állt a program, az F210, F261, F232 számú felföldi utakat jártuk be. Először a Keldur nevű farmocskát ejtettük útba, egy kisebb templommal, régi faházakkal. Mondanom sem kell, megint a 10 órás nyitás előtt érkeztünk meg, így nem tudtunk kinek fizetni, csak bemenni. Az F210-es út eleinte meglehetősen egyhangú, unalmas volt, két elrepülő libát leszámítva. Megálltunk a Laufavatn tónál, itt még borult volt az idő és csak egy, a tó partján kempingező autót láttunk. Továbbhaladva, egy szakaszon kb. 100 m-en keresztül a patak medrében vezetett az út, könnyen végig lehetett rajta haladni, de azért mégis izgalmas volt. Hamarosan következett az első nagy megmérettetés, a Markarfljot folyón való áthajtás. 4-5 ágra oszlik a vize, és bár olvastam 80 cm körüli vízállásról, most biztosan nem volt annyi, legalábbis ahol mi keltünk át, ott nem, némi tervezés után (jól jött, hogy előtte egy kisebb magaslatról pont rá lehet látni a deltás részre) probléma nélkül áthajtottunk. Megnéztük az Alftavatn tavat és a partján található túraházat, ami ugyebár a Laugavegur túra harmadik állomása. A következő jelentős megmérettetés a Hvanngil menedékház utáni Kaldaklofskvisl folyón való átkelés volt, itt egy gyaloghíd is található az út mellett. A többiek kiszálltak, hogy páholyból nézzék, ahogy áthajtok, meg persze videózzanak. Tudtam, hogy ez a víz nem csak relatíve mély, hanem a mederben nagyobb kövek is vannak, tehát egyenetlen az út, amiből persze a víz miatt semmit sem lát a vezető. Szóval volt bennem némi para, nagyon nem szerettem volna a félúton lefulladni. Benyomtam a felezőt és kb. 5 km/h sebességgel, azaz gyalogtempóban átvezettem, az autó keményen rázott. A túlparton megálltam, odaért mellém egy utánam átkelő helybéli egy, a miénkéhez hasonló méretű terepjáróval, láttam, hogy nagyon néz rám, odamentem hozzá, és ezt mondta (sosem fogom elfelejteni): „You are obviously a foreigner” – tehát nyilvánvalóan külföldi vagyok, és ezt nyilvánvalóan a vezetési stílusomból szűrte le. Elmagyarázta, hogy kb. harmad ilyen tempóval kellett volna átkelni, akkor nem ráz az autó, továbbá nem veri fel a vizet, tehát kevesebb víz éri a motort. A többiek felvették videóra az ő átkelését is, és valóban, ő kb. 1-2 km/h-val kelt át, és higgyük el neki, úgy kell csinálni. A következő úti cél a Markarfljot folyó kanyonja volt, hosszas kutakodásom szerint keleti és nyugati irányból is meg lehet közelíteni, először a közelebbi, keleti kilátópontot vettük célba, megkerülve az egészen elképesztő látványt nyújtó Hattafell hegyet. Végül a folyó partját nem találtuk meg, az út látványosan véget ért a semmiben, innen még kb. 1 km-t kellett volna vélhetően gyalogolni, de a környék az totálisan nem evilági volt a szürke-fekete köves talajjal és az élénkzöld dombokkal-hegyekkel, amihez az ideális fényviszonyok is rengeteget hozzáadtak. Szóval beértük a „kommerszebb” nyugati kilátóponttal, amit könnyen meg lehetett közelíteni, és gyönyörű napsütésben megnéztük a kb. 100m mély kanyont. Innen visszafordultunk egészen az említett folyóig, ahol külföldinek bizonyultam, de nem keltünk át megint, hanem az F210-en mentünk tovább kelet felé. Óriási, panel szerű kőtáblák jelentették az utat, amiket nem az izlandi útépítők, hanem természetanya helyezett el. Következett az egész útunk egyik legfantasztikusabb látványa. Ahogy az út egyre jobban megközelítette a Myrdalsjokull gleccsert, a távolban valami kavargó-füstölgő felhőt láttunk, közvetlenül az út felett. Elsőre azt gondoltam, egy kisebb homokvihar, de kiderült, hogy az óriási gleccsermező jege párolog, aminek „felhője” beterítette az egész környéket. A gyönyörű Maelifell hegy teteje felhőbe burkolózott, de izgatottan vártam, hogy elérjük azt a területet, ahol a gleccser olvadékvize több száz méteren keresztül szétterül és az utat csak helyenként leszúrt sárga oszlopok jelzik. Mivel érkezésünk előtt nem sokkal ért véget a téli időjárás, még nem volt túl sok víz, de így is fantasztikus élmény volt, ahogy az autó a sekély vizeken átkelt. A híresen kiszámíthatatlan és általában kellemetlenül mély Holmsa folyót el akartam kerülni, így az F232-es úton haladtunk tovább, itt kezdett erősen felhős idő lenni és az út menti táj sem nyűgözött le már annyira, a korábbiakat követően. Itt még egy izgalmas, vagy inkább látványos folyón átkelés volt, ahol közvetlenül az út alatt egy vízesésben folytatódott a folyó. Mivel még csak 4 óra volt, mire visszaértünk az 1-es útra, a szálláshelyünk felé haladva beiktattam 1-2 látnivalót, pl, a Hjörleifshöfdi sziklát és barlangját a tengerparton, valamint a közkedvelt Reynisfjara tengerpartot, ahol sajnos rengeteg turista volt, így nem igazán lehetett épkézláb képet készíteni a bazalt oszlopokról. Kimentünk a híres Dyrholaey sziklához is, megint lejjebb ereszkedtek a felhők, így a közeli világítótoronyhoz fel sem mentünk, és így lundákat sem láttunk.
Az ötödik nap képei slideshow-ban (jobbra-balra nyilakkal lehet lépkedni): itt
Július 22. A világ végére és még tovább
Tracklog: http://www.everytrail.com/view_trip.php?trip_id=2256473
Miután reggel könnyes búcsút vettünk Nonni bácsitól, bepakoltunk a terepjáróba és útnak indultunk. Sokat gondolkodtam, hogy melyik napi program a leginkább kompatibilis a teljesen megpakolt autóval, és azt hiszem, végül is rossz döntést hoztam, de sebaj, így is megoldottuk. Ezen a napon ugyanis az F225 és az F210 utak közötti területeket jártuk be, szám nélküli utakon, tehát igazán hardcore terepen. Elsőként a Hekla-t, Izland leghíresebb-hírhedtebb vulkánját, a középkori legendák szerint a pokol kapuját vettük célba. A felföldi sztráda F225-ről lekanyarodva hamar lényegesen gyengébb minőségű utakon kaptattunk tovább. A Hekla jó szokása, hogy ideje nagy részét felhőkbe bújva tölti, így felkocsikáztunk úgy 900m magasságig, de egyértelmű volt, hogy nincs értelme tovább haladni, mert a felhőzónába behajtva 50m-en túl semmit sem látunk. Így hát visszafordultunk és továbbmentünk a Raudaskal nevű kráter felé, ami, a nevéhez illően sötétvörös színű. Innen egy idő után az egyik legnehezebben vezethető út következett, Dalakofinn „rancs” felé, meredek emelkedőkkel-lejtőkkel, igen egyenetlen úttal, mély vízmosásokkal, kövekkel. Ezen a napon többször is szembesültünk azzal, hogy az utat még hó borítja, mindenhol volt alternatív kitérő: még rögösebb út, vagy csak úgy simán a semmin keresztül egy homokmezőn át. Előfordult, hogy csak pislogtunk, hogy akkor most hol is van az út? Nem akartuk megkockáztatni a havon való szánkázást, nem lehetett megállapítani, milyen vastag a hó, mennyire süpped be alattunk és mennyire lehet egyáltalán haladni rajta. Aztán egy fennsíkhoz értünk, ahol gyorsabban lehetett a „két keréknyom a homokban” jellegű úton, itt viszont rengeteg vízmosás által keletkezett hepehupa miatt kellett lassítani. Kitisztult az idő, előbújt a nap és végre megérkeztünk Dalakofinn-hoz, ami egy házikó a semmi közepén. A tulaj pont kint ült a ház előtt és hangosan szólt a zene a miénkénél is nagyobb kerekű terepjárójából. Bizonyára meglepődött, hogy mi a francot keresünk ott, miért mentünk oda, de udvariasan köszöntem neki és elmondtam, hogy honnan jöttünk, megpihennénk itt pár percre és Hrafntinnusker felé tervezünk továbbmenni. „Meggondolnám azt” – volt a válasza, mivel elmondása szerint még több helyen havas az út. Az ő autója alkalmas rá, folytatta, de valószínűleg nem csak a terepjárója combosabb, hanem jobban is vezet, mint én, így az obszidián hegyről lemondtunk, ez még a bakancslistámon marad. Mivel az F225 mentén lévő Raudufoss volt a következő állomás, jött a B terv és egy ideig ugyanazon az úton, ahonnan jöttünk, vissza kellett haladni. De előtte még megnéztünk egy közeli vízesést, aminek a kb. 25m-es magassága ellenére még neve sincs, annyira eldugott helyen van. Itt találkoztunk két túrázóval, el nem tudtam képzelni, hogyan jutottak ide gyalogszerrel. Szóval visszafordultunk és ugyanazokat a hómezőket próbáltuk kikerülni mint odafelé, csak éppen a másik oldalról, az egyik helyen komolyan aggódtam, hogy a meredek lejtőn meg tudunk-e fordulni, mert persze nem vette midőben észre a hómező miatti kitérőt. Aztán a Krakatindur hegy körüli úton mentünk tovább, holtversenyben a délelőtti útszakasszal ez volt talán a legrögösebb út a 9 nap során, mély vízmosásokkal, szintkülönbségekkel, megspékelve patakokon áthajtással. Itt is előfordult párszor, hogy a többieknek ki kellett szállni, hogy minimális súllyal terhelve kelljen felkaptatni a terepjáróval az emelkedőkön. Ezek olyan szám nélküli utak, amiket tudtommal semmilyen szinten nem tartanak karban, de a térképeken jelölve vannak, és így természetesen legálisan lehet menni rajtuk – a jelölt utak elhagyása komoly vétségnek számít Izlandon. Így utólag visszagondolva nagy móka volt mindez, de akkor azért nem minden kihívásnak tudtam örülni. Szerencsére gyönyörű időnk lett, túrázáshoz tökéletes, letettük az autót és elindultunk nyílegyenest a Raudufoss nevű vízeséshez, persze ahogy közeledtünk, kiderült, hogy egy pár patak, sziklaoldal és egyéb terepakadály miatt nem fél óra lesz a séta oda, de végül fárasztó kaptatás után felmásztunk a vörös vízesés oldalába. Itt még nem álltunk meg, nagyon nem. Mindig is érdekelt, hogy honnan erednek a patakok, hát most utánajártunk, bár feltételezem, a páciensünk, a Raudfossakvisl elég egyedi eset. Megvolt a GPS koordinátája annak a helynek, ahol a föld alól előbukkan a patak, de erre már végképp semmi túraút nem volt, így magunknak kellett kitalálni, hogy hogyan jutunk el oda. Patakokon ugráltunk át, völgyeket kerültünk meg, míg a vízeséstől számítva kb. 1 óra alatt megérkeztünk a forráshoz, egészen fantasztikus látványt nyújtott az az üreg, lyuk, ahonnan felbukkant a víz és vörös medrében továbbfolyt. Mondtam a többieknek, hogy talán nem túlzok azzal, hogy aznap egyedül mi kerestük fel ezt a helyet, annyira kívül esik minden (épeszű) turista gondolkodásán (tracklog a túráról: http://hu.wikiloc.com/wikiloc/spatialArtifacts.do?event=setCurrentSpatialArtifact&id=5131399). Kitartott az izlandi hőség és napsütés, így elmentünk megint Landmannalaugar-hoz az F225-ön, majd az elképzelhető legjobb időjárás mellett hajtottunk végig a szerintem egyik legszebb izlandi úton, az F208 Landmannalaugar és Eldgja közti szakaszán. Aztán Eldgja után, csak hogy ne bízzunk el nagyon magunkat, megint felhős, ködös idő lett, így érkeztünk meg a következő szállásunkra, a 123 lelket számláló gigapolisz, megyeszékhely Kirkjubaejarklaustur melletti Hörgsland tanyára.
A hatodik nap képei slideshow-ban (jobbra-balra nyilakkal lehet lépkedni): itt
Miután reggel könnyes búcsút vettünk Nonni bácsitól, bepakoltunk a terepjáróba és útnak indultunk. Sokat gondolkodtam, hogy melyik napi program a leginkább kompatibilis a teljesen megpakolt autóval, és azt hiszem, végül is rossz döntést hoztam, de sebaj, így is megoldottuk. Ezen a napon ugyanis az F225 és az F210 utak közötti területeket jártuk be, szám nélküli utakon, tehát igazán hardcore terepen. Elsőként a Hekla-t, Izland leghíresebb-hírhedtebb vulkánját, a középkori legendák szerint a pokol kapuját vettük célba. A felföldi sztráda F225-ről lekanyarodva hamar lényegesen gyengébb minőségű utakon kaptattunk tovább. A Hekla jó szokása, hogy ideje nagy részét felhőkbe bújva tölti, így felkocsikáztunk úgy 900m magasságig, de egyértelmű volt, hogy nincs értelme tovább haladni, mert a felhőzónába behajtva 50m-en túl semmit sem látunk. Így hát visszafordultunk és továbbmentünk a Raudaskal nevű kráter felé, ami, a nevéhez illően sötétvörös színű. Innen egy idő után az egyik legnehezebben vezethető út következett, Dalakofinn „rancs” felé, meredek emelkedőkkel-lejtőkkel, igen egyenetlen úttal, mély vízmosásokkal, kövekkel. Ezen a napon többször is szembesültünk azzal, hogy az utat még hó borítja, mindenhol volt alternatív kitérő: még rögösebb út, vagy csak úgy simán a semmin keresztül egy homokmezőn át. Előfordult, hogy csak pislogtunk, hogy akkor most hol is van az út? Nem akartuk megkockáztatni a havon való szánkázást, nem lehetett megállapítani, milyen vastag a hó, mennyire süpped be alattunk és mennyire lehet egyáltalán haladni rajta. Aztán egy fennsíkhoz értünk, ahol gyorsabban lehetett a „két keréknyom a homokban” jellegű úton, itt viszont rengeteg vízmosás által keletkezett hepehupa miatt kellett lassítani. Kitisztult az idő, előbújt a nap és végre megérkeztünk Dalakofinn-hoz, ami egy házikó a semmi közepén. A tulaj pont kint ült a ház előtt és hangosan szólt a zene a miénkénél is nagyobb kerekű terepjárójából. Bizonyára meglepődött, hogy mi a francot keresünk ott, miért mentünk oda, de udvariasan köszöntem neki és elmondtam, hogy honnan jöttünk, megpihennénk itt pár percre és Hrafntinnusker felé tervezünk továbbmenni. „Meggondolnám azt” – volt a válasza, mivel elmondása szerint még több helyen havas az út. Az ő autója alkalmas rá, folytatta, de valószínűleg nem csak a terepjárója combosabb, hanem jobban is vezet, mint én, így az obszidián hegyről lemondtunk, ez még a bakancslistámon marad. Mivel az F225 mentén lévő Raudufoss volt a következő állomás, jött a B terv és egy ideig ugyanazon az úton, ahonnan jöttünk, vissza kellett haladni. De előtte még megnéztünk egy közeli vízesést, aminek a kb. 25m-es magassága ellenére még neve sincs, annyira eldugott helyen van. Itt találkoztunk két túrázóval, el nem tudtam képzelni, hogyan jutottak ide gyalogszerrel. Szóval visszafordultunk és ugyanazokat a hómezőket próbáltuk kikerülni mint odafelé, csak éppen a másik oldalról, az egyik helyen komolyan aggódtam, hogy a meredek lejtőn meg tudunk-e fordulni, mert persze nem vette midőben észre a hómező miatti kitérőt. Aztán a Krakatindur hegy körüli úton mentünk tovább, holtversenyben a délelőtti útszakasszal ez volt talán a legrögösebb út a 9 nap során, mély vízmosásokkal, szintkülönbségekkel, megspékelve patakokon áthajtással. Itt is előfordult párszor, hogy a többieknek ki kellett szállni, hogy minimális súllyal terhelve kelljen felkaptatni a terepjáróval az emelkedőkön. Ezek olyan szám nélküli utak, amiket tudtommal semmilyen szinten nem tartanak karban, de a térképeken jelölve vannak, és így természetesen legálisan lehet menni rajtuk – a jelölt utak elhagyása komoly vétségnek számít Izlandon. Így utólag visszagondolva nagy móka volt mindez, de akkor azért nem minden kihívásnak tudtam örülni. Szerencsére gyönyörű időnk lett, túrázáshoz tökéletes, letettük az autót és elindultunk nyílegyenest a Raudufoss nevű vízeséshez, persze ahogy közeledtünk, kiderült, hogy egy pár patak, sziklaoldal és egyéb terepakadály miatt nem fél óra lesz a séta oda, de végül fárasztó kaptatás után felmásztunk a vörös vízesés oldalába. Itt még nem álltunk meg, nagyon nem. Mindig is érdekelt, hogy honnan erednek a patakok, hát most utánajártunk, bár feltételezem, a páciensünk, a Raudfossakvisl elég egyedi eset. Megvolt a GPS koordinátája annak a helynek, ahol a föld alól előbukkan a patak, de erre már végképp semmi túraút nem volt, így magunknak kellett kitalálni, hogy hogyan jutunk el oda. Patakokon ugráltunk át, völgyeket kerültünk meg, míg a vízeséstől számítva kb. 1 óra alatt megérkeztünk a forráshoz, egészen fantasztikus látványt nyújtott az az üreg, lyuk, ahonnan felbukkant a víz és vörös medrében továbbfolyt. Mondtam a többieknek, hogy talán nem túlzok azzal, hogy aznap egyedül mi kerestük fel ezt a helyet, annyira kívül esik minden (épeszű) turista gondolkodásán (tracklog a túráról: http://hu.wikiloc.com/wikiloc/spatialArtifacts.do?event=setCurrentSpatialArtifact&id=5131399). Kitartott az izlandi hőség és napsütés, így elmentünk megint Landmannalaugar-hoz az F225-ön, majd az elképzelhető legjobb időjárás mellett hajtottunk végig a szerintem egyik legszebb izlandi úton, az F208 Landmannalaugar és Eldgja közti szakaszán. Aztán Eldgja után, csak hogy ne bízzunk el nagyon magunkat, megint felhős, ködös idő lett, így érkeztünk meg a következő szállásunkra, a 123 lelket számláló gigapolisz, megyeszékhely Kirkjubaejarklaustur melletti Hörgsland tanyára.
A hatodik nap képei slideshow-ban (jobbra-balra nyilakkal lehet lépkedni): itt
Július 23. A fájdalmat, melyet a felföld meghódításának sikertelen kísérlete okozta, csak egy jokulsarloni gleccserlagúna hajókázás tudta enyhíteni
Tracklog: http://www.everytrail.com/view_trip.php?trip_id=2290633
Reggel, a szállásunk környékén nagyon alacsonyan rendezkedtek be a felhők, de hát mit tehet az ember, elindultunk az F208-on Langisjór, a gyönyörű fekvésű tó felé. Megérkeztünk a Skaelingar leágazáshoz, addigra már a tejfehér ködben haladtunk. Továbbmentünk az F235-ös leágazáshoz, ott sem javult a helyzet. Odajött hozzánk a helyi ranger, két hölgy, nagyon barátságosak voltak, de csak annyit tudtak tenni, hogy velünk együtt széttárták a kezüket – ez van, a mai nap nem érdemes Langisjór felé menni, főleg, hogy hegymászást terveztünk, de ha nincs kilátás, akkor minek. Így hát újratervezés, akkor ma menjünk el Jokulsarlon-hoz, ott csak jobb idő lehet. Szóval vissza az 1-es úthoz, még 140km az aszfalton, és tényleg megjavult az idő, ha nem is annyira, mint előző nap, de szép napsütésben haladtunk Európa legnagyobb gleccsere, a Vatnajökull felé. Jokulsarlonról nehéz újat mondani, gyönyörű, elképesztő, fantasztikus, egyedi, ahogy egy tóban olyan jéghegyek között lehet hajókázni, kenuzni, amelyek a közeli gleccserből szakadnak le és végül az Atlanti Óceánban kötnek kis. Ahogy 2 éve, most is szép napsütésben értünk oda, legközelebb megnézném már szürke időben is ezt a helyet. Nyilván egy látnivalóval egy napra nem elégedtem meg, így felmásztunk a Svartifoss-hoz, egy szép vízeséshez, amelynek fekete bazaltorgonák szolgáltatják a hátteret. Izlandi viszonylatban sűrű erdőben másztunk, útközben szép virágokat is láttunk. Visszaérve, a parkoló melletti kisebb tónál meglepődve láttam, hogy a helyi fiatalok fürdőznek, ugrálnak a vízbe, ami talán 5 fokos, ha lehetett, miközben párszáz méterrel felettük ott figyelnek a gleccserek. Itt a közelben érdemes még megnézni a Svinafellsjokull gleccsert, ami egészen alacsony magassági „lenyúl”, itt szoktak gleccsertúrákat szervezni, de most senkit sem láttunk a késő délutáni időpontban.
Reggel, a szállásunk környékén nagyon alacsonyan rendezkedtek be a felhők, de hát mit tehet az ember, elindultunk az F208-on Langisjór, a gyönyörű fekvésű tó felé. Megérkeztünk a Skaelingar leágazáshoz, addigra már a tejfehér ködben haladtunk. Továbbmentünk az F235-ös leágazáshoz, ott sem javult a helyzet. Odajött hozzánk a helyi ranger, két hölgy, nagyon barátságosak voltak, de csak annyit tudtak tenni, hogy velünk együtt széttárták a kezüket – ez van, a mai nap nem érdemes Langisjór felé menni, főleg, hogy hegymászást terveztünk, de ha nincs kilátás, akkor minek. Így hát újratervezés, akkor ma menjünk el Jokulsarlon-hoz, ott csak jobb idő lehet. Szóval vissza az 1-es úthoz, még 140km az aszfalton, és tényleg megjavult az idő, ha nem is annyira, mint előző nap, de szép napsütésben haladtunk Európa legnagyobb gleccsere, a Vatnajökull felé. Jokulsarlonról nehéz újat mondani, gyönyörű, elképesztő, fantasztikus, egyedi, ahogy egy tóban olyan jéghegyek között lehet hajókázni, kenuzni, amelyek a közeli gleccserből szakadnak le és végül az Atlanti Óceánban kötnek kis. Ahogy 2 éve, most is szép napsütésben értünk oda, legközelebb megnézném már szürke időben is ezt a helyet. Nyilván egy látnivalóval egy napra nem elégedtem meg, így felmásztunk a Svartifoss-hoz, egy szép vízeséshez, amelynek fekete bazaltorgonák szolgáltatják a hátteret. Izlandi viszonylatban sűrű erdőben másztunk, útközben szép virágokat is láttunk. Visszaérve, a parkoló melletti kisebb tónál meglepődve láttam, hogy a helyi fiatalok fürdőznek, ugrálnak a vízbe, ami talán 5 fokos, ha lehetett, miközben párszáz méterrel felettük ott figyelnek a gleccserek. Itt a közelben érdemes még megnézni a Svinafellsjokull gleccsert, ami egészen alacsony magassági „lenyúl”, itt szoktak gleccsertúrákat szervezni, de most senkit sem láttunk a késő délutáni időpontban.
Július 24. A Zenit
Tracklog: http://www.everytrail.com/view_trip.php?trip_id=2290687
Úgy terveztem, hogy ez a nap lesz a legjobb az egész út során, és így is lett. Illetve már tegnapra szerettem volna, de az időjárás közbeszólt. Szóval a Langisjór… Izland egyik, ha nem a legszebb fekvésű tava, a messzi felföldön, kb. 20 km hosszú és az északi vége a Vatnajökull-ig nyúlik. A déli végénél az 1093 m magas Sveinstindur, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik jó időben. Jó időben… Hogyan lehet eljutni oda? Egyszerű: Az F208-ról nyílik az F235, nem nehéz út. Mondanom sem kell, mi nem arra mentünk, egyik irányban sem… hanem a Skaelingar leágazásig az F208-on, majd átkeltünk azon a folyón, ami 2 éve már nagyon necces volt, de most meg sem kottyant, majd tovább arra, ahol 2 éve visszafordultunk, ahol olyan 30 m-en keresztül folyásiránnyal szembe, a mederben kell haladni. Izgalmas volt a látvány, de ez sem okozott semmi problémát. Az időjárás idáig még felhős volt, távolról sem annyira, mint előző nap, de nem tökéletes. Meredek kaptatást követően megérkeztünk a gyönyörű fekvésű Skaelingar turistaházig, amit láva oszlopok vesznek körül. Van egy régi „pajta” és az újabb házikó, nyitva áll bárki előtt, ki van rakva a díjszabás, hogy mennyibe kerül 1 éjszaka, a wc használata, stb. és ott a becsületkassza. Elképesztő… Itt olyan 20 percet pihentünk, fotóztunk, ezalatt kisütött a nap, ami aztán egész nap megmaradt, óriási szerencsénkre. Tovább haladtunk az utunkon, ami egyre rögösebb lett, pár helyen meredek emelkedőkkel, és végre megérkeztünk a Blautulon tóhoz, már nagyon vártam. Itt elválik a búza az ocsútól… ha nem megy, vissza lehet fordulni, de mennie kell. Itt ugyanis nem patakon kell átvezetni, hanem a tó szélén, a vízben, pár száz méter hosszan. A parton nem lehet autóval menni, túlságosan meredek a széle, de, ahogy a tábla is utalt rá, az első 5 méteren nem magas a vízállás, végig lehet hosszában menni. És valóban, okosan vezetve, közel a parthoz, de a szikláktól kellő távolságra gond nélkül teljesíthető az útszakasz, el kell felejteni, hogy vízben utazunk. Óriási élmény volt. Innen Langisjór-ig, egy nagyobb vízmosást leszámítva már eseménytelen volt az út maga, a környező hegyek viszont gyönyörűek voltak. Leparkoltunk a kijelölt helyen és nekiláttunk a hegymászásnak (tracklog: http://hu.wikiloc.com/wikiloc/spatialArtifacts.do?event=setCurrentSpatialArtifact&id=5131437), jó 400m szintkülönbség várt ránk, persze nem nyílegyenesen felfelé, ill. az ösvény is számtalan helyen nagyon laza talajon vezetett, nagyon figyelni kellett a legördülő kövekre. Olyan harmad távon már ráláttunk a tóra, gyönyörű volt, talán a fényképek valamelyest visszaadják a látványt, de szavak biztosan nem. Aztán ahogy felértünk a csúcsra, tökéletes napsütésben, de élénk szélben, tényleg lélegzetelállító látvány fogadott, ahogy el lehetett látni a tó végéig és tovább a Vatnajökull gleccser felé, a kb. 40km-re lévő Hekláig (aminek most még a teteje is látszott, felhők nélkül), a Skafta folyó partjára, és az összes környező hegyre, az egész déli felföldet be lehetett járni a tekintetünkkel. Leereszkedtünk az autóhoz, én már hullafáradt voltam, de mentünk tovább, a tó partjára, aztán ismét nem a könnyű autóúton visszafelé, hanem a Faxasund nyomvonalon. Itt az első jó 10 km-en színtiszta sivatagi tájakon haladtunk a már ismert „2 keréknyom a homokban” jellegű úton, néha már bevillant az „úristen, hová vittem a többieket” gondolat, de szerintem ők is megkérdezték maguktól, hogy hogyan kerültek ilyen helyre. Az Örk turistaház előtt két tó „összefolyásánál” volt megint egy komolyabbnak tűnő vízen átkelés, de addigra ez már rutinból ment. Tervben volt, hogy a Botnlangalon tóhoz is kitérünk, nem is annyira a tó miatt, hanem mert az odavezető „út” egy patakmederben megy végig, megnéztem, de ezt már nem mertem bevállalni. Fáradt voltam fizikailag és fejben is, nem akartam megkockáztatni, nem is lehetett látni, hogy a szűk patakmederben milyen a talaj. Így is bőven volt még kihívás a vezetésben, a Faxasund úton hamarosan hosszasan egy vagy több patak mentén haladtunk, számtalanszor kelt át az út az egyik oldalról a másikba, néhol a patak mentén kellett vezetni, izgalmas volt és nem könnyű, úgy is, hogy tudtam, az autó nem hagy cserben, ha én jól vezetek. Tovább haladva, az út bal oldalán egy gyönyörű természeti jelenséget láttunk, a sziklafalból vízforrások bukkantak elő, mintha valami vezeték menne arrafelé, de ez itt mind a természet műve. Kész voltam, mint a mateklecke… Az út minősége még tovább romlott, az F208-hoz való becsatlakozás előtti utolsó 5-10 km kész szenvedés volt, aztán végre megérkeztünk, és innen már csak a többször bejárt úton kellett hazagurulni.
A nyolcadik nap képei slideshow-ban (jobbra-balra nyilakkal lehet lépkedni): itt
Úgy terveztem, hogy ez a nap lesz a legjobb az egész út során, és így is lett. Illetve már tegnapra szerettem volna, de az időjárás közbeszólt. Szóval a Langisjór… Izland egyik, ha nem a legszebb fekvésű tava, a messzi felföldön, kb. 20 km hosszú és az északi vége a Vatnajökull-ig nyúlik. A déli végénél az 1093 m magas Sveinstindur, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik jó időben. Jó időben… Hogyan lehet eljutni oda? Egyszerű: Az F208-ról nyílik az F235, nem nehéz út. Mondanom sem kell, mi nem arra mentünk, egyik irányban sem… hanem a Skaelingar leágazásig az F208-on, majd átkeltünk azon a folyón, ami 2 éve már nagyon necces volt, de most meg sem kottyant, majd tovább arra, ahol 2 éve visszafordultunk, ahol olyan 30 m-en keresztül folyásiránnyal szembe, a mederben kell haladni. Izgalmas volt a látvány, de ez sem okozott semmi problémát. Az időjárás idáig még felhős volt, távolról sem annyira, mint előző nap, de nem tökéletes. Meredek kaptatást követően megérkeztünk a gyönyörű fekvésű Skaelingar turistaházig, amit láva oszlopok vesznek körül. Van egy régi „pajta” és az újabb házikó, nyitva áll bárki előtt, ki van rakva a díjszabás, hogy mennyibe kerül 1 éjszaka, a wc használata, stb. és ott a becsületkassza. Elképesztő… Itt olyan 20 percet pihentünk, fotóztunk, ezalatt kisütött a nap, ami aztán egész nap megmaradt, óriási szerencsénkre. Tovább haladtunk az utunkon, ami egyre rögösebb lett, pár helyen meredek emelkedőkkel, és végre megérkeztünk a Blautulon tóhoz, már nagyon vártam. Itt elválik a búza az ocsútól… ha nem megy, vissza lehet fordulni, de mennie kell. Itt ugyanis nem patakon kell átvezetni, hanem a tó szélén, a vízben, pár száz méter hosszan. A parton nem lehet autóval menni, túlságosan meredek a széle, de, ahogy a tábla is utalt rá, az első 5 méteren nem magas a vízállás, végig lehet hosszában menni. És valóban, okosan vezetve, közel a parthoz, de a szikláktól kellő távolságra gond nélkül teljesíthető az útszakasz, el kell felejteni, hogy vízben utazunk. Óriási élmény volt. Innen Langisjór-ig, egy nagyobb vízmosást leszámítva már eseménytelen volt az út maga, a környező hegyek viszont gyönyörűek voltak. Leparkoltunk a kijelölt helyen és nekiláttunk a hegymászásnak (tracklog: http://hu.wikiloc.com/wikiloc/spatialArtifacts.do?event=setCurrentSpatialArtifact&id=5131437), jó 400m szintkülönbség várt ránk, persze nem nyílegyenesen felfelé, ill. az ösvény is számtalan helyen nagyon laza talajon vezetett, nagyon figyelni kellett a legördülő kövekre. Olyan harmad távon már ráláttunk a tóra, gyönyörű volt, talán a fényképek valamelyest visszaadják a látványt, de szavak biztosan nem. Aztán ahogy felértünk a csúcsra, tökéletes napsütésben, de élénk szélben, tényleg lélegzetelállító látvány fogadott, ahogy el lehetett látni a tó végéig és tovább a Vatnajökull gleccser felé, a kb. 40km-re lévő Hekláig (aminek most még a teteje is látszott, felhők nélkül), a Skafta folyó partjára, és az összes környező hegyre, az egész déli felföldet be lehetett járni a tekintetünkkel. Leereszkedtünk az autóhoz, én már hullafáradt voltam, de mentünk tovább, a tó partjára, aztán ismét nem a könnyű autóúton visszafelé, hanem a Faxasund nyomvonalon. Itt az első jó 10 km-en színtiszta sivatagi tájakon haladtunk a már ismert „2 keréknyom a homokban” jellegű úton, néha már bevillant az „úristen, hová vittem a többieket” gondolat, de szerintem ők is megkérdezték maguktól, hogy hogyan kerültek ilyen helyre. Az Örk turistaház előtt két tó „összefolyásánál” volt megint egy komolyabbnak tűnő vízen átkelés, de addigra ez már rutinból ment. Tervben volt, hogy a Botnlangalon tóhoz is kitérünk, nem is annyira a tó miatt, hanem mert az odavezető „út” egy patakmederben megy végig, megnéztem, de ezt már nem mertem bevállalni. Fáradt voltam fizikailag és fejben is, nem akartam megkockáztatni, nem is lehetett látni, hogy a szűk patakmederben milyen a talaj. Így is bőven volt még kihívás a vezetésben, a Faxasund úton hamarosan hosszasan egy vagy több patak mentén haladtunk, számtalanszor kelt át az út az egyik oldalról a másikba, néhol a patak mentén kellett vezetni, izgalmas volt és nem könnyű, úgy is, hogy tudtam, az autó nem hagy cserben, ha én jól vezetek. Tovább haladva, az út bal oldalán egy gyönyörű természeti jelenséget láttunk, a sziklafalból vízforrások bukkantak elő, mintha valami vezeték menne arrafelé, de ez itt mind a természet műve. Kész voltam, mint a mateklecke… Az út minősége még tovább romlott, az F208-hoz való becsatlakozás előtti utolsó 5-10 km kész szenvedés volt, aztán végre megérkeztünk, és innen már csak a többször bejárt úton kellett hazagurulni.
A nyolcadik nap képei slideshow-ban (jobbra-balra nyilakkal lehet lépkedni): itt
Július 25. Lakihegy és kész
Tracklog: http://www.everytrail.com/view_trip.php?trip_id=2290697
Utolsó nap, a hullafáradt állapotban lavírozva még egy felföldi gyöngyszem várt ránk, a Laki krátersor környéke. Bő 200 évvel ezelőtt itt történt Európa legnagyobb vulkánkitörése, ami közvetett hatásainak köszönhetően a világtörténelem leggyilkosabb természeti katasztrófája volt. Mostanra egész barátságos lett a környék… persze el is kellett jutni oda, az F206-ös felföldi úton, nem nehéz terep, pár meglehetősen széles folyón átkeléssel, de mentünk mi már sokkal nehezebb utakon, illetve érződött, hogy itt a forgalom is nagyobb, több a turista. A parkolótól olyan fél óra sétával megmásztuk a Laki hegyet, innen nyílt a legszebb kilátás a két irányban hosszasan végignyúló krátersorra. Folytattuk utunkat az F207-en (ami később visszacsatlakozik az F206-ba) Tjarnagigar felé, ami egy élénk kék vizű krátertó, az úttól pár perc sétával elérhető. Nagyon szép volt, és ezen a napon is nagy szerencsén volt a tökéletes időjárással. Szóval továbbhaladtunk az F207 „hurkon”, majd az F206-ról, visszafelé haladva, letértünk a két ágú Fagrifoss vízesésnél, egy újabb felföldi szépség. Aztán, már majdnem visszatérve az 1-es úthoz egy újabb kötelező stop a Fjadrargljufur kanyon. Innen már célirányosan a repülőtér felé haladtunk, de megálltunk a Dyrholaey sziklánál, most már valamelyest tiszta időben, lundát viszont én egy darabot nem láttam, ellenben a két évvel ezelőtti úttal, de hát ez van. Sietősre vettük a figurát, így is este 8-ra értünk a Kék Lagúna fürdőhöz, ami egy számomra atipikus izlandi élmény volt, a sok turistával, a kiépített facilitásokkal, de azért szép volt és érdekes a sűrű világoskék vízben pancsolni, vulkáni iszappal kenegetni magunkat. Fő a változatosság, este 10-re megint rossz idő lett, keretbe foglalva az utunkat. Sötétben és sűrű ködben kellett még egy benzinkutat találni, hogy teli tankkal adjuk vissza az autót, aztán már csak a kötelező reptéri procedúrákon és egy berlini átszálláson kellett végigszenvedni magunkat, hogy hazaérjünk.
Az utolsó nap képei slideshow-ban (jobbra-balra nyilakkal lehet lépkedni): itt
A fő és kedvenc és legjobb szálláshelyünk Hella-ban volt, a Guethouse Nonni, azaz Nonni bácsi vendégháza, itt 5 éjszakát töltöttünk Nonni bácsi egy saccra 70 év körüli úriember aki egyedül él a házban, illetve annak egy szeparált részében és összesen 5 szobát kiad. A ház igényes, kultúrált, de a fő vonzerő mégiscsak Nonni. Egyrészt a személyisége, kedves, segítőkész, barátságos, de nem tolakodó, harsány. Igazi élmény volt vele a vacsorák közben beszélgetni, főleg, amikor ő főzött ránk. Sokat mesélt az országról, az emberekről, amin keresztül sokat megtudtunk a mentalitásukról. És persze a reggelije, azt minden nap isteni volt. Frissen sütött kenyér, palacsinta, ahhoz húsok, halak, lekvárok, stb-stb-stb. Kora délutánig nem is voltunk éhesek.
A másik szállásunk egy "bungalótanya" volt az 1-es út mentén. Arrafelé már nagyon nincsenek városok, 50-100km-en belül a legnagyobb település a 123 fős Kirkjubaejarklaustur, de van bolt, posta, stb. A szállás maga kicsit kaotikus volt, eredetileg nem egy bungalóban, hanem a főépületben egy "családi szobát" foglaltunk le, ehhez képest első éjszaka 3 szobába szórtak szét minket (semmi baj ezzel persze), a 2-3. ott töltött éjszakára viszont egy bungalót kaptunk, egy faházikót, saját konyhával, fürdőszobával, szóval igazából teljesen OK volt, ahogy a reggeli is.
Nem azt mondom, hogy minden pillanata öröm, mert amikor a lelkedet is kirázza az út, vagy 5-rel lehet kecmeregni az egyenetlen terepen, az egy idő után fárasztó és unalmas tud lenni, de összességében nagyon örülök neki, hogy a híres és kevésbé híres felföldi utak egy részén végigvezettem egy ilyen szép nagy terepjárót.
A bejárt utakat alapvetően két kategóriára lehet osztani: számozott és számozatlan. Az elsőt valamennyire karbantartják, időnként lédózeróljak, amitől lehet hogy egyenletesebb lesz, de aki síelt, tudja mennyire kellemetlen a frissen ratrakolt pályán csúszni, hát a frissen döngölt földút is hasonlóan kellemetlenül tud vibrálni. A szám nélküli utak pedig "csak úgy" vannak, szerintem nem, vagy csak nagyon ritkán teszik rendbe, már amennyire lehetséges. Ezek az utak leginkább keréknyomok a semmiben, többnyire jól kivehető, hogy merre kell menni, de van, ahol már vakarja a fejét az ember. Simán lehet, hogy tempósan, 60-nal lehet haladni ezeken az utakon, ez alapvetően nem a karbantartástól, hanem a talaj milyenségén múlik.
Fordított nehézségi sorrendben egy rövid áttekintés a bejárt felföldi utakról. Fontos megjegyezni, hogy szerintem az utunk során mindenhol átlag alatti volt a patakok, folyók vízállása, mivel az izlandi nyár épphogy csak beköszöntött érkezésünk előtt, így a hegyekben még bőven volt hó, nem olvadt el, nem emelte a vízszintet. És bár a helyiek elmondása szerint július első felében rengeteget esett az eső, ez úgy látszik, kevésbé hatott ki a vízállásra, mind a késői olvadás. Akárhogy is, összehasonlítva a 2 évvel ezelőttivel, bizonyosan alacsonyabb volt a folyók vízszintje, megkönnyítve az áthajtást. Persze legalább ennyire számított a Land Cruiser-Nissan Terrano közti különbség is.
A Kjölur, azaz az F35 meglehetősen egyhangú, monoton, nekem nem jött át annyira a szépsége, igaz, az időjárás sem volt ideális. Vezetése semmilyen kihívást nem rejt.
Az F208 délről, az 1-es úttól Eldgja-ig szintén nem nehéz, van egy pár kaptató, de az út viszonylag egyenletes. Eldgja előtt azt hiszem, két vízen átkelés is van, egyik sem okozhat problémát. Tovább, Eldgja és Landmannalaugar között már változatosabb az út, számtalan patakon kell áthajtani, egyik sem jelenthet gondot egy legalább Suzuki Vitara méretű terepjárónak. Ez az útszakasz talán az egyik legszebb egész Izlandon, rengetegen használják, így viszonylag gyakran kell félre állni, hogy a szemből jövő is elférjen. A nagy forgalom miatt egy esetleges elakadás esetén sem kell aggódni, mert 10 percen belül valaki biztos arra fog járni.
Az F208 északi részét Landmannalaugar és a 26-os út között nem ismerem, mindkét utazásom során az F225-öt, a Landmannaleid-ot preferáltam, amin keresztül amúgy is gyorsabban el lehet jutni Landmannalaugarba. Szép, változatos útszakasz ez, holdbéli tájak és zöld völgyek váltakoznak, legalább 2 folyón átkeléssel, az egyik meglehetősen széles is, de a vízmélység nagyon barátságos. Ideális gyakorlóterep.
Az F206, Laki felé közepesen nehéz, az úton nagyobb kövek, sziklák előfordulhatnak. Itt is legalább 2 komolyabb folyón áthajtásra kell felkészülnünk, amik lehetnek mélyek is, idén július végén semmi gondot nem okoztak. Később, Laki után és az F207-es folytatáson az út egyenletesebb, a patakon átkelés 1-2 van, nem nehezek.
Az F210 már igazi hegyi terep, vízállástól függően nehéz átkelésekkel. Látványos, ahogy egy szakaszon a folyómederben halad az út, majd nem sokkal később, a Markarfljot folyón való áthajtás már igazi kihívás lehet. Szerintem nekünk könnyű dolgunk volt, de érdemes alaposan megtervezni, hogy a 4-5 ág között hogyan érdemes lavírozni, mert egy velünk szemben érkező Land Rover a motorháztetőig elmerült, mi, másik nyomvonalon bőven nem merültünk el ennyire. Akárhogy is, ez egy veszélyes átkelés lehet oda kell figyelni és érdemes bevárni valakit, hogy baj esetén ne maradjunk egyedül. A továbbiakban az út változatos, legalább egy figyelemre méltó folyón átkeléssel, de sehol sincs extrém egyenetlen terep vagy kaptató. Az F210-F261 kereszteződés előtt ott van ugyebár a Kaldaklofskvisl, amin nem szépen keltem át, de átkeltem, a thorsmork-i utolsó áthajtás mellett ez volt a leginkább izgalmas, az előbbi a gyors sodrás, ez utóbbi pedig a nagyon egyenetlen meder miatt.
Az F261-et csak a Markarfljot kanyonig jártuk be északi irányból, nehéz folyón átkelésre nem emlékszem, a terep olyasmi mint az F210-en, tehát odafigyelést igényel, de nem nehéz.
Az F210 keleti ága az elején érdekes az útként szolgáló kőtömbök miatt, később alapvetően kellemesen vezethető. Külön említést érdemel a Maelifellsandur vidéke, ahol kilométer hosszan folyamatosan kisebb patakokon kell áthaladni, amitől szinte már mocsárvidék jellegű a terület. Nem nagyon érdemes megállni... Itt is látszott, hogy még nem igazán olvadt el a hó, mert lényegesen kevesebb víz volt erre is, mint amiket képeken láttam. A Holmsa folyó elkerülése érdekében az F210 helyett az F232-es úton haladtunk tovább, nem nehéz terep, én kicsit csalódtam a tájban, kár, hogy erre már nem sütött a nap.
A Thorsmork felé vezető úttal (F249) kicsit gondban vagyok, ugyanis itt akadtunk el... ami teljesen elkerülhető volt. Az eleje nem nehéz, vannak széles folyók, de nem voltak mélyek. Máskor persze lehetnek, nagyon is. A völgybe beérve fokozódik a helyzet, úgy is, ha a Krossa folyót békén hagyjuk. Ezeket a vizeket gleccserek táplálják, nem feltétlenül emiatt, de gyorsabb sodrásúak és talán mélyebbek is, mindenképp nagyon oda kell figyelni. Szerencsére ez egy viszonylag frekventáltabb útvonal és nem is messze a civilizációtól, ráadásul legendásan elakadós vidék, így számítani lehet gyors segítségre. De én inkább nem próbálnám ki.
Változatos, hol igen rögös, hol jobban vezethető, de alapvetően csak lassú előrehaladást lehetővé tevő a Skaleingar út, az F208 és Langisjór között. De gyönyörű... és izgalmas, mert bár nem mély és nem is rögös, egy tóban (Balutulon) végigautózni azért nem semmi. Egy kisebb terepjáróval azért inkább nem jönnék erre.
A Langisjór és az F208 közötti másik nem nyilvánvaló választás, a Faxasund útvonal is szép és nehéz egyben, Eleinte csak a fekete sivatagon kell áthaladni, aztán 1-2 meredek kaptató következik, majd számtalan patakon áthajtás, amik a mi ottlétünkkor nem voltak mélyek, de többször ki kellett szállni az autóból és végiggondolni az átkelést. Sokszor kell rövidebb szakaszon a patakmederben vezetni, az egyik oldalról a másikra oda-vissza. Az utolsó 5-10 km az F208 becsatlakozás előtt kifejezetten nehéz, egyenetlen terep, megterhelő az autó és a vezető számára is.
Az igazán nehéz terep (teljesen megtömött autóval persze...) a Hekla és Krakatindur utak voltak. Bizonyos szakaszokon centizve tudtunk haladni a mély vízmosások, nagyobb kövek és meredek emelkedők miatt. Ide én már csak Land Cruiser vagy még jobb terepjáróval jönnék, vagy nagyon kell tudni vezetni. Kellett az emelt kaszni, a nagyobb kerekek és bizony sokszor a felező is. A patakokon átkelés magában nem jelentett gondot, de amikor a patak után közvetlenül combos emelkedő van, tehát lendületet sem tudsz venni, ott már vakartam a fejemet. Minden sikerült, de többször a limit közelében volt az autó, hogy itt még fel tud-e menni vagy sem. Külön örömöt jelentettek a hómezők, főleg amikor egy meredekebb lejtőn találkoztam szembe egy ilyennel, és nem volt egyszerű visszatolatni, majd -fordulni, hogy a hómezőt kikerülő alternatív utacskát megtaláljuk.
Utolsó nap, a hullafáradt állapotban lavírozva még egy felföldi gyöngyszem várt ránk, a Laki krátersor környéke. Bő 200 évvel ezelőtt itt történt Európa legnagyobb vulkánkitörése, ami közvetett hatásainak köszönhetően a világtörténelem leggyilkosabb természeti katasztrófája volt. Mostanra egész barátságos lett a környék… persze el is kellett jutni oda, az F206-ös felföldi úton, nem nehéz terep, pár meglehetősen széles folyón átkeléssel, de mentünk mi már sokkal nehezebb utakon, illetve érződött, hogy itt a forgalom is nagyobb, több a turista. A parkolótól olyan fél óra sétával megmásztuk a Laki hegyet, innen nyílt a legszebb kilátás a két irányban hosszasan végignyúló krátersorra. Folytattuk utunkat az F207-en (ami később visszacsatlakozik az F206-ba) Tjarnagigar felé, ami egy élénk kék vizű krátertó, az úttól pár perc sétával elérhető. Nagyon szép volt, és ezen a napon is nagy szerencsén volt a tökéletes időjárással. Szóval továbbhaladtunk az F207 „hurkon”, majd az F206-ról, visszafelé haladva, letértünk a két ágú Fagrifoss vízesésnél, egy újabb felföldi szépség. Aztán, már majdnem visszatérve az 1-es úthoz egy újabb kötelező stop a Fjadrargljufur kanyon. Innen már célirányosan a repülőtér felé haladtunk, de megálltunk a Dyrholaey sziklánál, most már valamelyest tiszta időben, lundát viszont én egy darabot nem láttam, ellenben a két évvel ezelőtti úttal, de hát ez van. Sietősre vettük a figurát, így is este 8-ra értünk a Kék Lagúna fürdőhöz, ami egy számomra atipikus izlandi élmény volt, a sok turistával, a kiépített facilitásokkal, de azért szép volt és érdekes a sűrű világoskék vízben pancsolni, vulkáni iszappal kenegetni magunkat. Fő a változatosság, este 10-re megint rossz idő lett, keretbe foglalva az utunkat. Sötétben és sűrű ködben kellett még egy benzinkutat találni, hogy teli tankkal adjuk vissza az autót, aztán már csak a kötelező reptéri procedúrákon és egy berlini átszálláson kellett végigszenvedni magunkat, hogy hazaérjünk.
Az utolsó nap képei slideshow-ban (jobbra-balra nyilakkal lehet lépkedni): itt
Szállások
A fő és kedvenc és legjobb szálláshelyünk Hella-ban volt, a Guethouse Nonni, azaz Nonni bácsi vendégháza, itt 5 éjszakát töltöttünk Nonni bácsi egy saccra 70 év körüli úriember aki egyedül él a házban, illetve annak egy szeparált részében és összesen 5 szobát kiad. A ház igényes, kultúrált, de a fő vonzerő mégiscsak Nonni. Egyrészt a személyisége, kedves, segítőkész, barátságos, de nem tolakodó, harsány. Igazi élmény volt vele a vacsorák közben beszélgetni, főleg, amikor ő főzött ránk. Sokat mesélt az országról, az emberekről, amin keresztül sokat megtudtunk a mentalitásukról. És persze a reggelije, azt minden nap isteni volt. Frissen sütött kenyér, palacsinta, ahhoz húsok, halak, lekvárok, stb-stb-stb. Kora délutánig nem is voltunk éhesek.
A másik szállásunk egy "bungalótanya" volt az 1-es út mentén. Arrafelé már nagyon nincsenek városok, 50-100km-en belül a legnagyobb település a 123 fős Kirkjubaejarklaustur, de van bolt, posta, stb. A szállás maga kicsit kaotikus volt, eredetileg nem egy bungalóban, hanem a főépületben egy "családi szobát" foglaltunk le, ehhez képest első éjszaka 3 szobába szórtak szét minket (semmi baj ezzel persze), a 2-3. ott töltött éjszakára viszont egy bungalót kaptunk, egy faházikót, saját konyhával, fürdőszobával, szóval igazából teljesen OK volt, ahogy a reggeli is.
Időjárás
Felejtsünk el mindent, amit eddig gondoltunk a jó időről. Izlandon akkor van jó idő, amikor nem esik az eső és nincs köd. Ha látjuk az ég kékét, akkor szerencsések vagyunk. Ha még a nap is süt, akkor nagyon. Felhők mindig lesznek az égen, de ez abszolút hozzátartozik az ország varázsához. Ha szerencsénk van, egy nyári nap így néz ki: reggel felhős, permetszerű eső elképzelhető. 11 körül kisüt a nap, néha némi felhő eltakarja, de alapvetően napos marad az idő. Gyenge szél fújdogál, a hőmérő higanyszála felkúszik akár 15 fok fölé. Késő délután felhősebbre fordul az idő, de nem esik. Este 8-10 között megint napos idő. Amúgy meg teljesen kiszámíthatatlan az időjárás, csak annyi biztos, hogy fél óra múlva, 20 km-rel odébb más mint az adott helyen az adott pillanatban. A tengerparton jellemzően még több a felhő, amik szépen megrekednek a part közeli hegyeknél. Aztán, hogy a hegyeken túl, az ország belseje felé haladva milyen az időjárás, teljesen lutri. Hogy a reggeli felhős-ködös idő késő délelőttre kitisztul-e, ismét csak szerencse kérdése. Úgy gondolom, nekünk összességében nagy szerencsénk volt az időjárással, mert bár a második nap délutánjára kaptunk esőt, akkor már javarészt a szállás felé tartottunk, így csak a harmadik nap délelőtti programot vágta kicsit haza a szemerkélés + köd, a hetedik napon ügyes átszervezéssel némi időveszteség árán alkalmazkodtunk a helyi időjárási viszonyokhoz. Akárhogy is, a sapka az kötelező, mert 10 fok alatt, szeles időben nagyon tudna hiányozni. Pólóra pedig csak napos időben, hegymászás közbe érdemes vetkőzni.Vezetés a felföldi utakon
Óriási élmény volt. Élmény, kihívás és felelősség. Főleg, hogy teljesen 0 tapasztalatom volt terepjáró vezetésben. A legfontosabb a józan ész, ne becsüljük túl a saját képességeinket, és lehetőleg az autóét sem, bár a Land Cruiser biztos többet tudott mint én. Persze történhet bármi, egy felpattanó kő vagy egy műszaki hiba miatt lerobbanhat az autó, vagy elég egy rossz vezetői döntés, és őszintén szólva, voltak olyan helyek, ahol pl. nem volt térerő, vagy ahol egész nap 1-2 autóval találkoztunk, ahol egy ilyen esemény eléggé nagy problémát jelentett volna, és nem is tudom, mit csináltuk volna a várakozáson kívül. De szerencsére semmi ilyen nem történt, egyszer akadtunk el a laza talajban Thorsmork felé, ahol némi bénázást követően, először használva a felezőt, viszonylag könnyen kikecmeregtünk, bár az autó azért küzdött rendesen.Nem azt mondom, hogy minden pillanata öröm, mert amikor a lelkedet is kirázza az út, vagy 5-rel lehet kecmeregni az egyenetlen terepen, az egy idő után fárasztó és unalmas tud lenni, de összességében nagyon örülök neki, hogy a híres és kevésbé híres felföldi utak egy részén végigvezettem egy ilyen szép nagy terepjárót.
A bejárt utakat alapvetően két kategóriára lehet osztani: számozott és számozatlan. Az elsőt valamennyire karbantartják, időnként lédózeróljak, amitől lehet hogy egyenletesebb lesz, de aki síelt, tudja mennyire kellemetlen a frissen ratrakolt pályán csúszni, hát a frissen döngölt földút is hasonlóan kellemetlenül tud vibrálni. A szám nélküli utak pedig "csak úgy" vannak, szerintem nem, vagy csak nagyon ritkán teszik rendbe, már amennyire lehetséges. Ezek az utak leginkább keréknyomok a semmiben, többnyire jól kivehető, hogy merre kell menni, de van, ahol már vakarja a fejét az ember. Simán lehet, hogy tempósan, 60-nal lehet haladni ezeken az utakon, ez alapvetően nem a karbantartástól, hanem a talaj milyenségén múlik.
Fordított nehézségi sorrendben egy rövid áttekintés a bejárt felföldi utakról. Fontos megjegyezni, hogy szerintem az utunk során mindenhol átlag alatti volt a patakok, folyók vízállása, mivel az izlandi nyár épphogy csak beköszöntött érkezésünk előtt, így a hegyekben még bőven volt hó, nem olvadt el, nem emelte a vízszintet. És bár a helyiek elmondása szerint július első felében rengeteget esett az eső, ez úgy látszik, kevésbé hatott ki a vízállásra, mind a késői olvadás. Akárhogy is, összehasonlítva a 2 évvel ezelőttivel, bizonyosan alacsonyabb volt a folyók vízszintje, megkönnyítve az áthajtást. Persze legalább ennyire számított a Land Cruiser-Nissan Terrano közti különbség is.
A Kjölur, azaz az F35 meglehetősen egyhangú, monoton, nekem nem jött át annyira a szépsége, igaz, az időjárás sem volt ideális. Vezetése semmilyen kihívást nem rejt.
Az F208 délről, az 1-es úttól Eldgja-ig szintén nem nehéz, van egy pár kaptató, de az út viszonylag egyenletes. Eldgja előtt azt hiszem, két vízen átkelés is van, egyik sem okozhat problémát. Tovább, Eldgja és Landmannalaugar között már változatosabb az út, számtalan patakon kell áthajtani, egyik sem jelenthet gondot egy legalább Suzuki Vitara méretű terepjárónak. Ez az útszakasz talán az egyik legszebb egész Izlandon, rengetegen használják, így viszonylag gyakran kell félre állni, hogy a szemből jövő is elférjen. A nagy forgalom miatt egy esetleges elakadás esetén sem kell aggódni, mert 10 percen belül valaki biztos arra fog járni.
Az F208 északi részét Landmannalaugar és a 26-os út között nem ismerem, mindkét utazásom során az F225-öt, a Landmannaleid-ot preferáltam, amin keresztül amúgy is gyorsabban el lehet jutni Landmannalaugarba. Szép, változatos útszakasz ez, holdbéli tájak és zöld völgyek váltakoznak, legalább 2 folyón átkeléssel, az egyik meglehetősen széles is, de a vízmélység nagyon barátságos. Ideális gyakorlóterep.
Az F206, Laki felé közepesen nehéz, az úton nagyobb kövek, sziklák előfordulhatnak. Itt is legalább 2 komolyabb folyón áthajtásra kell felkészülnünk, amik lehetnek mélyek is, idén július végén semmi gondot nem okoztak. Később, Laki után és az F207-es folytatáson az út egyenletesebb, a patakon átkelés 1-2 van, nem nehezek.
Az F210 már igazi hegyi terep, vízállástól függően nehéz átkelésekkel. Látványos, ahogy egy szakaszon a folyómederben halad az út, majd nem sokkal később, a Markarfljot folyón való áthajtás már igazi kihívás lehet. Szerintem nekünk könnyű dolgunk volt, de érdemes alaposan megtervezni, hogy a 4-5 ág között hogyan érdemes lavírozni, mert egy velünk szemben érkező Land Rover a motorháztetőig elmerült, mi, másik nyomvonalon bőven nem merültünk el ennyire. Akárhogy is, ez egy veszélyes átkelés lehet oda kell figyelni és érdemes bevárni valakit, hogy baj esetén ne maradjunk egyedül. A továbbiakban az út változatos, legalább egy figyelemre méltó folyón átkeléssel, de sehol sincs extrém egyenetlen terep vagy kaptató. Az F210-F261 kereszteződés előtt ott van ugyebár a Kaldaklofskvisl, amin nem szépen keltem át, de átkeltem, a thorsmork-i utolsó áthajtás mellett ez volt a leginkább izgalmas, az előbbi a gyors sodrás, ez utóbbi pedig a nagyon egyenetlen meder miatt.
Az F261-et csak a Markarfljot kanyonig jártuk be északi irányból, nehéz folyón átkelésre nem emlékszem, a terep olyasmi mint az F210-en, tehát odafigyelést igényel, de nem nehéz.
Az F210 keleti ága az elején érdekes az útként szolgáló kőtömbök miatt, később alapvetően kellemesen vezethető. Külön említést érdemel a Maelifellsandur vidéke, ahol kilométer hosszan folyamatosan kisebb patakokon kell áthaladni, amitől szinte már mocsárvidék jellegű a terület. Nem nagyon érdemes megállni... Itt is látszott, hogy még nem igazán olvadt el a hó, mert lényegesen kevesebb víz volt erre is, mint amiket képeken láttam. A Holmsa folyó elkerülése érdekében az F210 helyett az F232-es úton haladtunk tovább, nem nehéz terep, én kicsit csalódtam a tájban, kár, hogy erre már nem sütött a nap.
A Thorsmork felé vezető úttal (F249) kicsit gondban vagyok, ugyanis itt akadtunk el... ami teljesen elkerülhető volt. Az eleje nem nehéz, vannak széles folyók, de nem voltak mélyek. Máskor persze lehetnek, nagyon is. A völgybe beérve fokozódik a helyzet, úgy is, ha a Krossa folyót békén hagyjuk. Ezeket a vizeket gleccserek táplálják, nem feltétlenül emiatt, de gyorsabb sodrásúak és talán mélyebbek is, mindenképp nagyon oda kell figyelni. Szerencsére ez egy viszonylag frekventáltabb útvonal és nem is messze a civilizációtól, ráadásul legendásan elakadós vidék, így számítani lehet gyors segítségre. De én inkább nem próbálnám ki.
Változatos, hol igen rögös, hol jobban vezethető, de alapvetően csak lassú előrehaladást lehetővé tevő a Skaleingar út, az F208 és Langisjór között. De gyönyörű... és izgalmas, mert bár nem mély és nem is rögös, egy tóban (Balutulon) végigautózni azért nem semmi. Egy kisebb terepjáróval azért inkább nem jönnék erre.
A Langisjór és az F208 közötti másik nem nyilvánvaló választás, a Faxasund útvonal is szép és nehéz egyben, Eleinte csak a fekete sivatagon kell áthaladni, aztán 1-2 meredek kaptató következik, majd számtalan patakon áthajtás, amik a mi ottlétünkkor nem voltak mélyek, de többször ki kellett szállni az autóból és végiggondolni az átkelést. Sokszor kell rövidebb szakaszon a patakmederben vezetni, az egyik oldalról a másikra oda-vissza. Az utolsó 5-10 km az F208 becsatlakozás előtt kifejezetten nehéz, egyenetlen terep, megterhelő az autó és a vezető számára is.
Az igazán nehéz terep (teljesen megtömött autóval persze...) a Hekla és Krakatindur utak voltak. Bizonyos szakaszokon centizve tudtunk haladni a mély vízmosások, nagyobb kövek és meredek emelkedők miatt. Ide én már csak Land Cruiser vagy még jobb terepjáróval jönnék, vagy nagyon kell tudni vezetni. Kellett az emelt kaszni, a nagyobb kerekek és bizony sokszor a felező is. A patakokon átkelés magában nem jelentett gondot, de amikor a patak után közvetlenül combos emelkedő van, tehát lendületet sem tudsz venni, ott már vakartam a fejemet. Minden sikerült, de többször a limit közelében volt az autó, hogy itt még fel tud-e menni vagy sem. Külön örömöt jelentettek a hómezők, főleg amikor egy meredekebb lejtőn találkoztam szembe egy ilyennel, és nem volt egyszerű visszatolatni, majd -fordulni, hogy a hómezőt kikerülő alternatív utacskát megtaláljuk.
